A hétköznapok élethelyzetei – legyen bármily jó szándékú is a környezet – erre sokszor nem alkalmasak.  Ráadásul a családtagok, barátok sokszor nem rendelkeznek, s szeretetük okán nem is rendelkezhetnek kellő távolságtartással ahhoz, hogy tényleg bármit el lehessen nekik mondani. Hisz bizonyos érzések kimondásának sokszor épp az a félelem az akadálya, hogy esetleg épp azt a személyt fogjuk megbántani, akit a legkevésbé szeretnénk.

A pszichológus, éppen azért, mert nem barát, hanem olyan kívülálló, akinek az a hivatása, hogy ráhangolódjon a hozzá fordulók problémáira, érzéseire, s aki értő figyelemmel és türelemmel hallgatja meg azt, amit rendelőjében „betege” neki elmesél, alkalmas lehet arra, hogy akinek gondja, baja van, úgy mondhassa el azt neki, ahogy a hétköznapokban senkinek.

Itt, ahol a pszichológust saját emberi tisztességén túl a szakmai etika is kötelezi a rábízottak „megőrzésére”, az őt felkeresők egy olyan kapcsolat biztonságában beszélhetnek gondjaikról, töprenghetnek problémáikról, amelyben egyetlen érzésüket, fantáziájukat sem kell szégyellniük. A pszichológus nem csak, hogy semmit nem hány betege szemére, s semmit nem kér rajta számon, de segít neki a „nehéz” érzésekkel való szembenézésben is.