__________________________________________________________________________________________

:: Bemutatkozom :: Szakmai hátterem :: Így dolgozom :: Gubancok ::

:: Pszichológushoz nem a bolondok járnak - avagy mire való a pszichológus? :: Óradíj és cím ::
__________________________________________________________________________________________

Nem tartozom azok közé, akik már gyerekkorukban tudták, mivel fognak felnőttként foglalkozni. Sőt, ha akkor azt mondták volna nekem, hogy pszichológus és szociológus is leszek, bizonyára nem hittem volna el. Matematikusnak készültem. Azután egyetemi matematika tanulmányaim közben az az érzésem támadt, hogy ez nekem nem elég. Hogy tanulnom kell valami kevésbé életidegen dolgot is.
Így kezdtem el szociológiát tanulni. Miután mindkét szakot elvégeztem, elkezdtem az ELTE-n tanítani. Pár évvel később, mikorra már megszületett az első gyerekem is, olyan saját problémáim voltak, amelyekkel úgy éreztem, nem tudok egyedül megbirkózni. Pszichológushoz fordultam. Az általa ajánlott pszichoanalitikus terápiában azután nem csupán azt éltem meg, hogy problémáim nagy része megoldódott, de azt is, hogy ez a „dolog” nekem nagyon tetszik. Hogy ezt én is szeretném csinálni. Mert az nem elégít ki, hogy megértem a társadalmi problémákat, magam is szeretnék segíteni másoknak.



Ekkor, második gyerekem születése táján kezdtem pszichológiát, pszichoanalitikus terápiát tanulni. Később egy salzburgi nyári egyetemen egy olyan (szociológiainak tekintett) interjúzási technikával is megismerkedtem, amelynek használatában szociológiai és pszichoanalitikai tanulmányaimat is hasznosítani, ötvözni tudtam. Hamarosan elkezdtem egy nevelési tanácsadóban is dolgozni, ott gyerekek (s persze velük együtt szüleik) problémáival foglalkoztam, s közben gyerekterápiát is tanultam. Ettől kezdve párhuzamosan ástam bele magamat a két szakmámba. A szociológián belül a kvalitatívnak nevezett, interjúkon, megfigyelésen alapuló technikákba s az általuk kutatható problémákba, a pszichológiában meg a gyerek és felnőtt pszichoanalitikus jellegű terápiákba.


Szociológusként továbbra is az ELTE-n tanítok, s mellette kutatok. Kutatásaim fókuszában olyan csoportok állnak, amiket tagjaik – magánjellegű vagy társadalmi eredetű – „sorsközössége” hoz létre. A legtöbbet a magyarországi holokauszt túlélők és leszármazottaik, pszichoszomatikus és neurológiai betegek személyes és csoportidentitásával, e kettő viszonyával foglalkoztam, és foglalkozom ma is.
Pszichológusként egy kolléganőmmel együtt létrehoztuk az Emóció Pszichológiai Konzultációs Bt-t, melynek keretei között – részben mert mozgásszervi problémáim miatt a gyerekrendeléssel felhagytam – ma már csak felnőttek járnak hozzám terápiába. Legtöbbször fiatal felnőttek keresnek fel, akiknek – talán nem véletlen, hogy ezt én éppen így fogalmazom meg – a saját identitásuk keresése a legfőbb problémája. De persze ők maguk kezdetben sokszor úgy fogalmaznak, hogy szorongás, kezelhetetlen harag, pszichoszomatikus probléma, esetleg alvásgondok, netán depresszív hangulat, de lehet, hogy párkapcsolati probléma vagy gyereknevelési gond, párkeresési kudarc az, ami miatt felkeresnek.

Úgy érzem, hogy a két különböző területen szerzett tapasztalataim erősítik egymást, s  szociológusi tudásom révén az egyén problémáinak hátterében látom a társadalmiakat is, és viszont: a társadalmi problémák mögött látom azokat az embereket, akikből a társadalom áll, akiknek élete, problémái is jelentős mértékben meghatározzák a társadalmat, annak problémáit.

:: Emóció Bt. :: Budapest II. Borbolya u. 7. :: Vajda Júlia :: 3361452 :: 06 30 3789484 :: vajdajulia@ella.hu :: Főoldal